Reggel a arra keltem, hogy veszettül csörög a telefonom. Megláttam Harry nevét a kijelzőn és bár örültem, hogy hív, kétszer is meggondoltam, hogy felvegyem-e.
-Szia, mond. -vettem fel végül.
-Mi az, már nem is örülsz nekem? -kérdezte csalódottan.
-De, örülök. -próbáltam meggyőzni.
-Mit csinálsz ma? Nincs kedved eljönni mielőtt reggel elutazol? Innen is mehetnél. Anyáék hiányolnak. -akaratlanul elmosolyodtam.
-Aranyosak és ők is hiányoznak nekem, de nem megy. Ma este indulunk.
-Ohh, mindegy, pedig jó lett volna még látni.
-Igen, de nem megy, ne haragudj. Puszilom Annéket. Harry, most mennem kell, majd még beszélünk.
-Oké, szeretlek. -hallottam, hogy elköszön, nem válaszoltam semmit, csak letettem.
Napközben leginkább nyúzottan és unottan mászkáltam a házban. Cara átjött, de hiába próbálkozott, sehogy sem tudott felvidítani. Délután még összepakoltam a cuccaimat, később találkoztam Demiékkel a reptéren és együtt utaztunk Kuala-Lumpurba.
Már ment le a nap mikor megérkeztünk, így a nap hátralévő kevés részében elfoglaltuk a szobánkat a hotelben, közösen vacsoráztunk, aztán mentünk aludni.
Március 22. -23.
Reggel korán keltünk a koncert miatt, mert nekem és Deminek is próbálnia kellett. Harry egész nap hívott, de egyszer sem vettem fel neki a telefont. Tudom, hogy magam is kínzom vele, de jobb, ha sehogy nincs velem, mintha csak félig lenne az életemben.
Az esti koncert szörnyen sikerült. Mindenki bátorított, hogy nem volt rossz, de tudtam, hogy nincs igazuk.
Másnap kicsit később keltünk, és a bevett altatónak hála sikerült normálisan kialudnom magam. Dél körül keltem, összepakoltuk a cuccainkat és egy magángéppel Jakartába repültünk.
Már épp léptem volna be a hotelszobámba, de Demi utánam szólt.
-Hope, beszélhetünk?
-Igen, persze. -fordultam vissza mosolyogva, bár kedvem nem nagyon volt vidámkodni.
-Figyi látom rajtad, hogy valami nagyon nem oké. Nem az a lány vagy, akit megszerettem a verseny alatt. Eszel te egyáltalán? Nagyon le vagy fogyva.
-Persze minden oké, csak.... -vettem nagy levegőt. - ...nehéz, hogy Harryt alig látom.
-Megértem miről beszélt. A híresség első velejárója, hogy sosem lehetsz azzal akiket szeretsz.
-Ja, csak, hogy ez nem nyugtat meg. -mondtam.
-Na jó, menj, aludd ki magad és fel a fejjel, rosszabb nem lehet.
-Oké, köszi. -megöleltük egymást és bementem a szobámba.
Jól esett a forró zuhany, kitisztult tőle a fejem. Mikor kiléptem a fürdőből hallottam, hogy Harry megint hív. Nem vettem fel a telefont. Már három napja nem, úgy ahogy az sms-ekre sem válaszoltam.
Március 24.
Ez a nap is ugyan olyan rossz volt, mint a többi. Reggel mikor tükörbe néztem, mintha nem is önmagamat láttam volna viszont. Eszembe jutott Demi megjegyzése és elővettem egy szobamérleget. Mikor ráálltam megdöbbenve láttam, hogy 3 nap alatt sikerült 5 kilótól megszabadulnom.
Este a koncert valamivel jobban, mert, de ez csak annak volt köszönhető, hogy agyban összeszedtem magam.
A koncert után már rutinszerű volt, hogy gépre ültünk. Most Moszkvába vezetett az utam.
Március 25. -26.
Bár szánalmasnak tartom így magam, de senkihez nincs kedvem és ahhoz sem, hogy sajnáljanak a rossz kedvem miatt. Körülöttem mindenki tudja, hogy megvisel, hogy távol vagyok Harrytől és most van az első alkalom, hogy leginkább rosszul viselem a dolgot.
Már 5 napja nem beszéltem vele és hiába gondolom, hogy jobb, ha nem beszélünk, mert így legalább kevésbé hiányzik, még sem érzem helyesnek amit csinálok. Rossz bevallani magamnak, de nem látok jövőt ennek a kapcsolatnak. Nincs értelme, hogy a világ két végén vagyunk egymástól hetekig, és néha, akkor is csak egy napra van időnk a másikra.
Március 27.
És igen eljött az utolsó előzenekaros koncert. Boldognak kéne lennem, hogy ezután lehet időnk egymásra, de én is tudom, hogy ez nem lesz így. Simon már tervezi az angliai turném és előre be vagyok táblázva a próbák miatt.
Este szerencsére és magam sem tudom, hogy sikerült, de rendben lement a koncert. Ez sem volt az igazi, de a közönség ezt nem vehette észre.
Miután leléptem a színpadról az öltözőbe vettem az irányt. Láttam, hogy villogott a telefonom, Harry hagyott hangüzenetet. Egy hét után erőt vettem magamon és megnyitottam.
"Kicsim, én nem tudom, hogy mi történt, de nagyon aggódok érted. Az mondják a többiek, hogy folyton rossz a kedved, de én nem szeretném, hogy szomorú legyél. Nem tudom, hogy mi rosszat csináltam és, hogy miért nem veszed fel nekem a telefont. Amint találkozunk meg kell ezt beszélnünk. Remélem tudod, hogy én nagyon szeretlek, és, hogy iszonyatosan hiányzol." -csak ültem és hallgattam Harry szavait. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon.
Március 28.
Még éjjel visszarepültem Londonba, így reggel végre a saját ágyamban keltem. Fáradtam magam elé vettem a laptopom és magamról olvasgattam a cikkeket.
Ki hitte volna, hogy alegtöbb arról szól, hogy árnyéka vagyok önmagamnak, és, hogy iszonyatosan lefogytam. De jó, hogy emlékeztetnek, nem mintha magamtól nem tudnám. És még szerencse, hogy az okát is tudják.
"Több, mint valószínű, hogy az énekesnőt, párja hiánya teszi tönkre. Az arca beesett és karikás, nem mellesleg lassan olyan lesz, mint egy anoxeriás, ha így folytatja a fogyást."
Láttam, hogy tettek fel rólam pár képet. Nos rossz beismerni, de igazuk volt. Mintha nem is én lettem volna a képeken.
