41. fejezet - Kimerültség

Április 2. este

*Harry szemszöge*

-Hope, ne sírj, kérlek. -utáltam sírni látni őt és most sem volt kivétel. Egyből megindultam felé és magamhoz öleltem. Nem taszította el a közeledésem, hagyta, hogy átöleljem. Rossz érzés fogott el mikor megint tudatosult bennem, hogy mennyire vékony, szinte összetudtam volna törni ha akarom.

Mikor enyhült a szipogása és elnehezedett a karjaimban nagyon megijedtem. Ránéztem és csak a sápadt arcát láttam magam előtt.

-Hope, Hope, hallasz? -ráztam meg, de nem tért vissza az eszmélete. Egyből a kocsihoz rohantam vele és meg sem álltam a kórházig. Mikor már odaértünk éledezett, és tiltakozni kezdett az ellen, hogy bevigyem, de nem adtam meg magam.

Már vagy egy órája a váróban ültem mikor az orvos végre kijött és elmondta, hogy mi a baj.

-Doktor úr! Minden rendben? Hogy van? -rohantam le.
-Ne aggódjon Mr. Styles, annyi az egész, hogy kimerült. Kap infúziót és pár napig pihenésre lesz szüksége. Valószínüleg sok stressz érte, vagy sokat dolgozott, emellett helytelenül táplálkozott.
-De akkor semmi baja igaz?
-Kell neki pár nap nyugalom és annyi a lényeg, hogy többet egyen. Holnap reggel haza is mehet.
-Rendben, köszönöm. -mosolyogtam rá már nyugodtabban. -Bemehetek hozzá?
-Igen, kérte is, hogy küldjem be, de ne maradjon sokáig. Pihenésre van szüksége. -bólogattam, gyorsan elköszöntem és el is indultam Hope kórterme felé.

-Szia. -köszönt halkan, mikor benyitottam hozzá. Egyből leültem mellé és a kis kezét az enyémbe vettem.
-Megijesztettél, Hope. Figyelned kell magadra, hallod. -mondtam neki kedvesen miközben a kezét simogattam.
-Sajnálom, hülye voltam és igazad volt. -kezdett bele egyből. Bár jól esett hallani, inkább azt akartam, hogy pihenje ki magát.
-Shhh, Hope, aludd ki magad és holnap megbeszéljük, oké? Reggel már haza is mehetsz. Reggel érted jövök és hazamegyünk.
-Ne Harry, ne menj el. Maradj itt velem. -mondta fáradtan.
-Szeretnéd, hogy maradjak? -csillant fel a szemem.
-Ühüüm. -picit arrébb húzódott az ágyon, jelezve, hogy bújjak mellé. Persze, engem sem kellett kétszer kérni. Kipakoltam a zsebemből a kis asztalra az ágy mellé és bebújtam mellé. Szerencsére az infúzió már lecsöpögött, így nemrég a nővér el is vitte a kis szerkezetet, így semmi nem akadályozott meg minket abban, hogy átöleljük egymást.

Hope hamar elaludt, de én sokáig csak a plafont néztem és a holnap ránk váró beszélgetésen kattogtam. Tudtam, hogy minden rendben és, hogy újra együtt vagyunk, de akkor is egy hosszú beszélgetés vár ránk. Végül olyan hajnal környékén nyomott el az álom.

Április 3.

*Harry szemszöge*

-Mr. Styles, nem lenne szabad itt lennie. -mondta a nővér, aki épp az álmomból rázott fel. -Menjen, igyon egy kávét, addigra a kis hölgy már haza is mehet. -mosolygott. Engedelmesen bólogattam, kimásztam az ágyból, visszahajoltam Hopehoz, gyorsan adtam egy puszit a homlokára és otthagytam  nővérrel.

Egy helyett inkább 2 kávét ittam meg, szinte biztos voltam benne, hogy egy ma nem lesz elég. Még gyorsan vettem 2 finomnak tűnő szendvicset és mivel Hope még biztos készül, gondoltam felhívom Lout.

-Mesélj Harry, hogy van Hope? -kérdezte egyből mikor felvette a telefont.
-Szerencsére semmi baja, ma haza is mehet. Csak szólok, hogy ne nagyon keressetek ma, szeretnék vele lenni. -közöltem kedvesen.
-Oké Szívem, érezzétek jól magatokat és léci nyomj le 5 percenként valami szendvicset a torkán.
-Nyugi, meglesz. Szia Lou.
-Szia Harry. -köszönt el és letettem a telefont.

Mikor visszaértem a kórterembe Hope már felöltözve beszélt valamit az orvossal. Még aláírt pár papírt, az orvos kedvesen elköszönt és ott is hagyott minket.

-Mehetünk? -kérdeztem mosolyogva, ő csak némán bólintott és megindult felém. -Hoztam reggelit, a kocsiban megtudod enni, ha éhes vagy. -simogattam meg a karját mikor odaért hozzám.
-Hazaviszel? -kérdezte halkan, csak mosolyogni tudtam.
-Ha szeretnéd igen, de hozzám is mehetünk. Nincs ma semmi dolgom, neked meg úgyis pihenned kell. Van nálam egy csomó ruhád, tudsz mit felvenni. Így együtt tölthetnénk a napot. -javasoltam.
-Jó, az jó lesz. Menjünk hozzád. -egyezett bele.

Az autóút csendesen telt, de ez most olyan jóleső csendesség volt. A nyugodtságom viszont csak addig tartott míg nem értünk hozzám. A ház előtt egy zsáknyi fotós gyülekezett. Nyilván nagy hír, hogy együtt látnak minket, de mi most akkor sem vágytunk erre a felhajtásra.

Kézen ragadtam Hopeot és magam után húztam a házba, hogy minél kevesebb képet tudjanak rólunk csinálni.

Közérdekű :)

ha olvasod ezen blogok valamelyikét: http://suddenly01.blogspot.hu/ http://likeafairytale01.blogspot.hu/ http://harrystyles01.blogspot.hu/
akkor csatlakozz ide: https://www.facebook.com/groups/464254956983710/

40. fejezet - Beszélnünk kellene!

Április 1. -este

*Lou szemszöge*

-Harry minden oké? -kérdeztem mikor lejött a színpadról.
-Nem igazán. Tudnál neked valahonnan szerezni egy fájdalom csillapítót? Szétmegy az agyam.
-Persze. -mosolyogtam rá és elindultam, hogy szerezzek neki valami gyógyszert. Szerencsére hamar találtam is, így egyből visszaindultam hozzá. Harry rosszkedvűen ült a kanapén és a telefonját babrálta.
-Köszi. -mosolygott rám halványan mikor a kezébe nyomtam a kis pirulát és egy palack vizet.
-Attól még, hogy egy nap 100 sms-est írsz neki nem lesz jobb. Várd meg míg megnyugszik. Meglátod, kibékültök és minden rendben lesz.
-Még, ha így is lesz, tudom, hogy miattam van rosszul Lou. Ezt nem tudom majd elfelejteni. Láttad te is, hogy milyen sovány, ez nem normális. Lassan olyan lesz, mint valami anorexiás.
-Ohh Édesem, tudom, de ne nyúzd magad. Meglátod rendbe jön és jól meglesztek. Hagyj neki időt, jót fog tenni. Ő is össze van zavarodva és ez érthető. Hirtelen nagy nyomás van rajta, de majd hozzászokik. Szeret téged, tudom, mert látszik rajta. Nem bírja úgysem sokáig nélküled.
-Kössz, Lou. Aranyos vagy. -ölelt meg, majd visszaindult a szállodába. Hagytam is, mert rá fér az pihenés.

Április 2.

*Hope szemszöge*

-Csak legyünk túl ezen a napon, és pihend ki magad. Elég sápadt vagy. -mondta kedvesen Simon.
-Tudod lehet, hogy azt kellene, de szeretnék végre egy kicsit kikapcsolódni. -mondtam mosolyogva.
-Te tudod, de csak okosan. Kimerült vagy és nem biztos, hogy jót tenne neked egy bulizás, de felnőtt vagy, te döntöd el. Amúgy mit szólsz a csapatodhoz? És Seanhoz?
-Sean nagyon rendes. Örülök, hogy ő lesz a managerem és zenekar meg a tánocsok is jó fejek. Már mosd imádom őket. -mondtam vidáman. -Meg is kérem őket, hogy jöjjenek, ma velem bulizni. Neked nincs kedved?
-Mennék, de még rengeteg dolgom van. Mielőtt teljesen átadnálak Seannak be kell fejeznem az albumod munkálatait, az x factoros cd-t és meg kell csinálni az angilai turnét.
-Sok munkának hangzik.
-Igen, de meglátod végigcsinálni fárasztóbb lesz. -nézett vészjóslóan. Tudtam, hogy megint a pihenős téma van a dolog mögött.
-Tudom Simon, de már nagyon szeretnék koncertezni. Jó tesz a munkaterápia. Így döntöttem. -mondtam határozottan.
-Talán jobb lenne, ha beszélnél Harryvel és engednél neki. Erre nem gondoltál?
-Simon kérlek ne kezd te is. Nem akarok erről beszélni.
-Ahogy gondolod, de remélem hamar rájössz, hogy nem jó döntés, amit meghoztál és arra is, hogy nagyon szeret téged az a srác. Tudom, hogy nehéz, hogy sokat kell külön lennetek, de legalább azt az időt kihasználhatnád, amit vele tölthetsz. A fiúk egész héten Londonban vannak. Találkozz Harryvel és oldjátok ezt meg, de nem jó, ahogy most vagytok. Gondold át Hope. -simogatta meg a hátam és ott hagyott.

Remek, pont erre volt most szükségem, egy jó beolvasásra. Bármennyire nem akarom elismerni, tudom, hogy Simonnak igaza van. A gondolatmenetemet Justin sms-e zavarta meg.
"Harry nem normális nélküled, olvasd ezt el." -ennyi volt az sms-ben és egy link. Egyből megnyitottam és egy cikket találtam Harryről.

Mióta az One Direction göndör szépfiúja és versenyzője Hope Collins szakítottak, semmi sincs rendben a két híresség háza táján. Az ifjú énekesnő halavány árnyéka önmagának. A mindig mosolygós lány folyton szomorú és leginkább egy anorexiásra emlékeztet minket az utóbbi időben, de ahogy megtudtuk Harry sem a legjobban viseli a különlét dolgot. Egy híres londoni szálloda egyik alkalmazottja arról nyilatkozott lapunknak, hogy a tegnapi koncert előtt a fiatal szépfiú dührohamot kapott és majd hogy nem szétverte a szállodát. Nagy nehezen csapattársainak sikerült leállítani őt és talán megnyugodni látszott, de a tegnapi koncert sem sikerült valami fényesen. Styles folyton szomorú volt és többször úgy tűnt mintha éppen sírnia. Kívácsiak vagyunk, hogy  mi lesz ennek a vége. Talán a legjobb lenne, ha kibékülnének és nem tennék tökre magukat.

Talán Simonnak és Justinnak és mindenkinek igaza van, aki arra bíztat, hogy béküljek ki Harryvel, mert csak magunkat tesszük így tönkre. Gondolkodás nélkül őt kezdtem tárcsázni, hogy megbeszéljem vele, hogy találkozzuk és beszéljük meg ezt az egészet.

-Hope? -hallottam a boldogságot a hangjában mikor egyből felvette a telefont. Megmelengette a szívemet a rekedtes hangja, amit úgy imádtam.
-Harry csak azért hívtalak, mert szeretnék veled találkozni. Ráérsz valamikor? -tértem a lényegre. Próbáltam erősnek tűnni.
-Persze, persze bármikor. Lesz este koncertünk, de előtt is bármikor  jó és utána is, vagy akár el is jöhetnél, vagy, ahogy szeretnéd. -hadarta.
-Mire vége van a koncertnek ott vagyok. Délután próbám van, ezért ez nekem nem jó, de akkor majd szólj az őröknek, hogy engedjenek be.
-Rendben, akkor koncert után, várlak Hope. Akkor este, szia. -szinte hallottam a hangján, hogy mosolyog.
-Szia, Harry. -tettem le a telefont.

*Harry szemszöge*

-Lou, Lou képzeld... -rohantam be az öltözőbe. - ... Hope beszélni akar velem.
-De hát ez jó hír Harry, örülök. Hidd el ma minden megoldódik. -ölelt meg bíztatóan.

A délutánt és az estét leginkább magamban töltöttem, próbáltam elvonni a figyelmem, mert nagyon lassan telt el az a pár óra. Alig vártam, hogy újra láthassam. Nem mondom, hogy nem, mert féltem attól, ami ránk vár, leginkább attól, hogy nem azért jön, hogy kibéküljünk, bár szívem mélyén biztos voltam benne, hogy ma minden helyre jön.

Már vagy 3 dalt elénekeltünk, mikor Zayn szólt, hogy Hope ott áll a színpad mögött. Egyből odafordultam és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, mikor megláttam a gyönyörű arcát.
Egész koncert alatt figyelt minket. Én is legalább percenként hátra néztem, hogy meggyőződjek arról, hogy nem ment-e el.
Már csak egy szám maradt és vége a koncertnek, olyan izgatott voltam, hogy végre beszélhessek vele és, ahogy láttam, ő is egyre idegesebb, bár most épp Lou terelte el a figyelmét.
Nevetnek, talán ez jó jel, lehet, hogy Lounak már elmondta, hogy szeret engem és kiakar békülni velem.

Olyan hevesen vert a szívem, hogy csoda, hogy nem szakította ki a mellkasomat, miközben Hope felé indultam a színpad mögött.

-Szia Harry. -ajkaira egy apró mosoly húzódott.
-Szia Hope. -mosolyogtam rá kedvesem. -Szeretnéd, hogy elmenjünk valahova?
-Mindegy, csak kettesben legyünk, a lényeg, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.
-Az jó, ha hozzám megyünk? -kérdeztem hirtelen.
-Igen az tökéletes. -mondta komolyan, de nekem ez nagyon is sokat jelent. Ha nem szeretne, nem egyezne bele abba, hogy kettesben maradjon velem a házamban.

Miután összeszedtem a cuccaimat óriási léptekkel indultam meg a kijárat felé Hope után. Mikor kiértünk ideges lettem, mert egyből fényképezni kezdtek minket a parkolóban. A fotósoktól alig jutottunk el az autómig.

-Újra együtt vagytok?
-Kibékültetek? -ilyen és még vagy 100 ehhez hasonló kérdést kiabáltak a fejünkhöz, miközben vagy ezer képet csináltak rólunk. Gyorsan ajtót nyitottam Hopnek, kicsit idegesen rácsaptam az ajtót, majd a másik oldalra sietve én is beszálltam és otthagytuk a rengeteg fotóst.

Csendben utaztunk egymás mellett, egyikőnk sem tudott mint mondani. Elég feszült volt a hangulat, de reméltem, hogy ez nem sokáig lesz így. Mikor hozzám értünk halkan bezártam magam mögött az ajtót. Ahogy megfordultam Hope könnyes szemekkel állt előttem.

39. fejezet - Nem akarom!

Március 31.

Reggel dübörgésre lettem figyelmes. Nem tudtam mire vélni, mikor az órára néztem már láttam, hogy 11 óra van. Hirtelen kiabálást hallottam és durva ajtódübörgést. Pár másodpercbe telt míg rájöttem, hogy az én ajtómon dübögnek. Felpattantam az ágyamból, de egyből megszédültem mikor meghallottam Harry kiabálását.

-Hope azonnal nyisd ki az ajtót! -kiabálta, de megtorpantam.

Nem, nem akartam őt látni, mert tudtam, ha kinyitom az ajtót, akkor csak rosszabb lesz. Tudtam, ha újra meglátom, akkor nem tudok majd neki ellen állni és megint beleesek abba a hibába, hogy esélyt adok egy olyan kapcsolatnak, ami idő hiány miatt nem működhet. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom az idegességtől és a lábam is földbe gyökerezett. Megrezzentem mikor Harry megint kiabálni kezdett.

-Ha nem nyitod ki az ajtót, akkor betöröm. -mondta ugyan olyan hangosan. Megijedtem és egyből az ajtó felé indultam. Mire észbe kaptam mát ott állt előttem, pedig pont ezt nem akartam. Csak állt előttem és értetlenül nézett rám. Nem is csodával, hiszem semmilyen kézzel fogható magyarázatot nem adtam neki arra, hogy miért nem beszélek vele 2 hete.
A földet kezdtem nézni, de Harry belökött az ajtón és becsapta maga után az ajtót.

-Elmondanád, hogy mégis miért nem veszed fel a telefont és, hogy miért nem válaszolsz az üzeneteimre? Nem értelek, semmivel nem bántottalak meg, Hope!
-Mert nem akartam felvenni és nem akartam válaszolni. -kiabáltam rá. -Jobb lenne, ha elmennél, Harry! -fájdalmas arccal nézett rám. Nem értette, hogy miért utasítom őt vissza.
-Nem már Kicsim, tudom, hogy baj van, de beszéljük meg és minden rendben lesz. -mondta már kedvesen, közben felém lépett és magához húzott. Sok erő kellett, hogy visszatudjam utasítani a közeledését, de összeszedtem magam.
-Harry szeretném, ha elmennél és azt is, hogy többet ne keress. Nekem ez nem megy, érted? Nem akarok, ezt az egészet! Nekem nem jó, hogy hetente pár órája látjuk egymást. Inkább ne lássalak soha többet, minthogy, folyton át kelljen élnem azt, amit az utóbbi hónapban. Nem megy, sajnálom. -mondtam homályos szemmel.
-Nem, nem! -emelte fel megint a hangját, amitől megint összerezzentem. -Nem hagyom, hogy eldobj magadtól Hope, Szeretlek, értsd már meg. Egyszer már azt hittem, hogy elveszítettelek, nem hagyom, hogy ez így is legyen.
-Pedig így lesz, Harry. Én nem akarom és kész. Erőszakkal, nem tarthatsz magad mellett. Menj el kérlek. -mondtam nyugodtan közben védekezően összeszorítottam a karjaimat a mellkasomon.
-Renden, elmegyek, de ne hidd azt, hogy hagyom ezt az egészet. -mondta mikor megint hozzám lépett. -Gondolkodj el azon, amit mondtam. Remélem tudod, hogy ha nem lennél fontos, akkor most sem lennék itt.
-Tudom. -mondtam, de nem bírtam a szemébe nézni, így csak a földet bámultam magam előtt. Éreztem, ahogy közel áll hozzám és megpuszilja az arcom. Nagyon kellett magam tartanom, hogy ne bőgjek, csak összehoztam a dolgot.

*Harry szemszöge*

-Harry voltam Hope-nál, de nem lehet meggyőzni, viszont elég rosszul viseli ezt az egészet. -mondta Lou mikor az ágyamra ült.
-Mit mondott?
-Nem nagyon mondott semmit, leginkább csak zokogott. Szeret téged, de te is tudod,l hogy van abban igazság, amit mond.
-Tudom és ezért ilyen rossz ez az egész. Legszívesebben mindig vele lennék Lou, te is tudod milyen érzés ez, de nem megy.

Április 1.

*Lou szemszöge*

-Harry állj már le, attól még, hogy szétvered a szállodát, Hope nem fog kibékülni veled. -mondta Zayn miközben Louis és Liam lefogta.

Teljesen megdöbbentem Harry viselkedésén, tudtam, hogy imádja Hopeot, de, amit most csinál az önpusztítás. Megijesztett. Soha senkit nem láttam még ilyen dühösen, mint amilyen ő volt most. Tört, zúzott és közben végig ordított. Szerintem még én voltam az egyetlen, aki megijedt a viselkedése miatt.

Furcsa ezt kimondani, de miután Harry kapott nyugtatót, már egészen tűrhetően viselkedett, bár az esti koncert nem sikerült valami fényesen. Harry nem volt a topon és a többiekkel imádkoztunk azért, hogy senki ne vegye észre, hogy a dalok közben van, hogy elsírja magát.