39. fejezet - Nem akarom!

Március 31.

Reggel dübörgésre lettem figyelmes. Nem tudtam mire vélni, mikor az órára néztem már láttam, hogy 11 óra van. Hirtelen kiabálást hallottam és durva ajtódübörgést. Pár másodpercbe telt míg rájöttem, hogy az én ajtómon dübögnek. Felpattantam az ágyamból, de egyből megszédültem mikor meghallottam Harry kiabálását.

-Hope azonnal nyisd ki az ajtót! -kiabálta, de megtorpantam.

Nem, nem akartam őt látni, mert tudtam, ha kinyitom az ajtót, akkor csak rosszabb lesz. Tudtam, ha újra meglátom, akkor nem tudok majd neki ellen állni és megint beleesek abba a hibába, hogy esélyt adok egy olyan kapcsolatnak, ami idő hiány miatt nem működhet. Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom az idegességtől és a lábam is földbe gyökerezett. Megrezzentem mikor Harry megint kiabálni kezdett.

-Ha nem nyitod ki az ajtót, akkor betöröm. -mondta ugyan olyan hangosan. Megijedtem és egyből az ajtó felé indultam. Mire észbe kaptam mát ott állt előttem, pedig pont ezt nem akartam. Csak állt előttem és értetlenül nézett rám. Nem is csodával, hiszem semmilyen kézzel fogható magyarázatot nem adtam neki arra, hogy miért nem beszélek vele 2 hete.
A földet kezdtem nézni, de Harry belökött az ajtón és becsapta maga után az ajtót.

-Elmondanád, hogy mégis miért nem veszed fel a telefont és, hogy miért nem válaszolsz az üzeneteimre? Nem értelek, semmivel nem bántottalak meg, Hope!
-Mert nem akartam felvenni és nem akartam válaszolni. -kiabáltam rá. -Jobb lenne, ha elmennél, Harry! -fájdalmas arccal nézett rám. Nem értette, hogy miért utasítom őt vissza.
-Nem már Kicsim, tudom, hogy baj van, de beszéljük meg és minden rendben lesz. -mondta már kedvesen, közben felém lépett és magához húzott. Sok erő kellett, hogy visszatudjam utasítani a közeledését, de összeszedtem magam.
-Harry szeretném, ha elmennél és azt is, hogy többet ne keress. Nekem ez nem megy, érted? Nem akarok, ezt az egészet! Nekem nem jó, hogy hetente pár órája látjuk egymást. Inkább ne lássalak soha többet, minthogy, folyton át kelljen élnem azt, amit az utóbbi hónapban. Nem megy, sajnálom. -mondtam homályos szemmel.
-Nem, nem! -emelte fel megint a hangját, amitől megint összerezzentem. -Nem hagyom, hogy eldobj magadtól Hope, Szeretlek, értsd már meg. Egyszer már azt hittem, hogy elveszítettelek, nem hagyom, hogy ez így is legyen.
-Pedig így lesz, Harry. Én nem akarom és kész. Erőszakkal, nem tarthatsz magad mellett. Menj el kérlek. -mondtam nyugodtan közben védekezően összeszorítottam a karjaimat a mellkasomon.
-Renden, elmegyek, de ne hidd azt, hogy hagyom ezt az egészet. -mondta mikor megint hozzám lépett. -Gondolkodj el azon, amit mondtam. Remélem tudod, hogy ha nem lennél fontos, akkor most sem lennék itt.
-Tudom. -mondtam, de nem bírtam a szemébe nézni, így csak a földet bámultam magam előtt. Éreztem, ahogy közel áll hozzám és megpuszilja az arcom. Nagyon kellett magam tartanom, hogy ne bőgjek, csak összehoztam a dolgot.

*Harry szemszöge*

-Harry voltam Hope-nál, de nem lehet meggyőzni, viszont elég rosszul viseli ezt az egészet. -mondta Lou mikor az ágyamra ült.
-Mit mondott?
-Nem nagyon mondott semmit, leginkább csak zokogott. Szeret téged, de te is tudod,l hogy van abban igazság, amit mond.
-Tudom és ezért ilyen rossz ez az egész. Legszívesebben mindig vele lennék Lou, te is tudod milyen érzés ez, de nem megy.

Április 1.

*Lou szemszöge*

-Harry állj már le, attól még, hogy szétvered a szállodát, Hope nem fog kibékülni veled. -mondta Zayn miközben Louis és Liam lefogta.

Teljesen megdöbbentem Harry viselkedésén, tudtam, hogy imádja Hopeot, de, amit most csinál az önpusztítás. Megijesztett. Soha senkit nem láttam még ilyen dühösen, mint amilyen ő volt most. Tört, zúzott és közben végig ordított. Szerintem még én voltam az egyetlen, aki megijedt a viselkedése miatt.

Furcsa ezt kimondani, de miután Harry kapott nyugtatót, már egészen tűrhetően viselkedett, bár az esti koncert nem sikerült valami fényesen. Harry nem volt a topon és a többiekkel imádkoztunk azért, hogy senki ne vegye észre, hogy a dalok közben van, hogy elsírja magát.