2013. május 26., vasárnap

41. fejezet - Kimerültség

Április 2. este

*Harry szemszöge*

-Hope, ne sírj, kérlek. -utáltam sírni látni őt és most sem volt kivétel. Egyből megindultam felé és magamhoz öleltem. Nem taszította el a közeledésem, hagyta, hogy átöleljem. Rossz érzés fogott el mikor megint tudatosult bennem, hogy mennyire vékony, szinte összetudtam volna törni ha akarom.

Mikor enyhült a szipogása és elnehezedett a karjaimban nagyon megijedtem. Ránéztem és csak a sápadt arcát láttam magam előtt.

-Hope, Hope, hallasz? -ráztam meg, de nem tért vissza az eszmélete. Egyből a kocsihoz rohantam vele és meg sem álltam a kórházig. Mikor már odaértünk éledezett, és tiltakozni kezdett az ellen, hogy bevigyem, de nem adtam meg magam.

Már vagy egy órája a váróban ültem mikor az orvos végre kijött és elmondta, hogy mi a baj.

-Doktor úr! Minden rendben? Hogy van? -rohantam le.
-Ne aggódjon Mr. Styles, annyi az egész, hogy kimerült. Kap infúziót és pár napig pihenésre lesz szüksége. Valószínüleg sok stressz érte, vagy sokat dolgozott, emellett helytelenül táplálkozott.
-De akkor semmi baja igaz?
-Kell neki pár nap nyugalom és annyi a lényeg, hogy többet egyen. Holnap reggel haza is mehet.
-Rendben, köszönöm. -mosolyogtam rá már nyugodtabban. -Bemehetek hozzá?
-Igen, kérte is, hogy küldjem be, de ne maradjon sokáig. Pihenésre van szüksége. -bólogattam, gyorsan elköszöntem és el is indultam Hope kórterme felé.

-Szia. -köszönt halkan, mikor benyitottam hozzá. Egyből leültem mellé és a kis kezét az enyémbe vettem.
-Megijesztettél, Hope. Figyelned kell magadra, hallod. -mondtam neki kedvesen miközben a kezét simogattam.
-Sajnálom, hülye voltam és igazad volt. -kezdett bele egyből. Bár jól esett hallani, inkább azt akartam, hogy pihenje ki magát.
-Shhh, Hope, aludd ki magad és holnap megbeszéljük, oké? Reggel már haza is mehetsz. Reggel érted jövök és hazamegyünk.
-Ne Harry, ne menj el. Maradj itt velem. -mondta fáradtan.
-Szeretnéd, hogy maradjak? -csillant fel a szemem.
-Ühüüm. -picit arrébb húzódott az ágyon, jelezve, hogy bújjak mellé. Persze, engem sem kellett kétszer kérni. Kipakoltam a zsebemből a kis asztalra az ágy mellé és bebújtam mellé. Szerencsére az infúzió már lecsöpögött, így nemrég a nővér el is vitte a kis szerkezetet, így semmi nem akadályozott meg minket abban, hogy átöleljük egymást.

Hope hamar elaludt, de én sokáig csak a plafont néztem és a holnap ránk váró beszélgetésen kattogtam. Tudtam, hogy minden rendben és, hogy újra együtt vagyunk, de akkor is egy hosszú beszélgetés vár ránk. Végül olyan hajnal környékén nyomott el az álom.

Április 3.

*Harry szemszöge*

-Mr. Styles, nem lenne szabad itt lennie. -mondta a nővér, aki épp az álmomból rázott fel. -Menjen, igyon egy kávét, addigra a kis hölgy már haza is mehet. -mosolygott. Engedelmesen bólogattam, kimásztam az ágyból, visszahajoltam Hopehoz, gyorsan adtam egy puszit a homlokára és otthagytam  nővérrel.

Egy helyett inkább 2 kávét ittam meg, szinte biztos voltam benne, hogy egy ma nem lesz elég. Még gyorsan vettem 2 finomnak tűnő szendvicset és mivel Hope még biztos készül, gondoltam felhívom Lout.

-Mesélj Harry, hogy van Hope? -kérdezte egyből mikor felvette a telefont.
-Szerencsére semmi baja, ma haza is mehet. Csak szólok, hogy ne nagyon keressetek ma, szeretnék vele lenni. -közöltem kedvesen.
-Oké Szívem, érezzétek jól magatokat és léci nyomj le 5 percenként valami szendvicset a torkán.
-Nyugi, meglesz. Szia Lou.
-Szia Harry. -köszönt el és letettem a telefont.

Mikor visszaértem a kórterembe Hope már felöltözve beszélt valamit az orvossal. Még aláírt pár papírt, az orvos kedvesen elköszönt és ott is hagyott minket.

-Mehetünk? -kérdeztem mosolyogva, ő csak némán bólintott és megindult felém. -Hoztam reggelit, a kocsiban megtudod enni, ha éhes vagy. -simogattam meg a karját mikor odaért hozzám.
-Hazaviszel? -kérdezte halkan, csak mosolyogni tudtam.
-Ha szeretnéd igen, de hozzám is mehetünk. Nincs ma semmi dolgom, neked meg úgyis pihenned kell. Van nálam egy csomó ruhád, tudsz mit felvenni. Így együtt tölthetnénk a napot. -javasoltam.
-Jó, az jó lesz. Menjünk hozzád. -egyezett bele.

Az autóút csendesen telt, de ez most olyan jóleső csendesség volt. A nyugodtságom viszont csak addig tartott míg nem értünk hozzám. A ház előtt egy zsáknyi fotós gyülekezett. Nyilván nagy hír, hogy együtt látnak minket, de mi most akkor sem vágytunk erre a felhajtásra.

Kézen ragadtam Hopeot és magam után húztam a házba, hogy minél kevesebb képet tudjanak rólunk csinálni.

4 megjegyzés: