52. fejezet - Hope, vigyázz!

Augusztus 10. - Los Angeles / a koncert után

-Harry még elugrom abba kisboltba, várj itt meg. -mutattam az út túloldalára.
-Oké, csak siess, mert más fáradt vagyok.
-Sietek. -nyomtam egy puszit az szájára és kiszálltam a kocsiból. Átmentem az túloldalon lévő üzletbe és vettem egy kis nasit. Terhes vagyok, na, kívánom az édességet. vettem csokit és gumicukrot is, gyorsan fizettem és kiléptem az üzletből.

Ahogy leléptem az útra egy kellemes hűvös szél csapott meg, ami jólesően ért ezen a fülledt meleg éjszakán. Egy pillanatra lecsuktam a szeme. A következő kép, ahogy Harry kipattan az autóból és felém indul.
-Hope, vigyázz! -oldalra pillantottam és egy fényszóró vakító fénye elhozta a sötétséget.

*Harry szemszöge*

Már vagy 2 órája idegesen járkáltam fel-alá a kórház folyosóján. Az orvosok semmit nem mondanak, ami teljesen idegölő. Felvillant előttem a kép, ahogy zúzott arccal fekszik az úttesten és annyira magatehetetlen.
-Harry ülj már le. A frászt hozod ránk. -szólt rám Liam.
-Csak félem, hogy nagy baj van srácok. Annyira rossz érzésem van. -ültem le Liam mellé.
-Nyugi, minden rendben lesz. -ütögette meg a hátam, de ő is tudta, hogy ezzel a mondattal csak nyugtatni akar.

-Mr Styles. Beszélhetnék önnel? -kérdezte, én bólogattam és egy rendelőbe invitált. -Foglaljon helyet.
-Nem térhetnénk a lényegre?
-Nos, Miss Collins remekül van, a zúzódásokat leszámítva. Valószínüleg lett egy kisebb agyrázkódása és az egyik csuklója is megrepedt, de semmi komoly.
-És baba? Ugye vele sincs semmi baj.
-Nos sajnálom, de a babáról nem mondhatom el ugyanezt. Miss Collins elvetélt, sajnálom. -úgy ültem ott mint akin átment legalább egy úthenger. A legrosszabb amitől féltem bekövetkezett, de mégsem magam miatt aggódtam, hogy mi lesz velem egy boldog család nélkül. mitől a legjobban féltem az Hope reakciója. Fogalmam sincs, hogy mondom el neki, hogy elvesztette a picit. -Mr. Styles, mi elmondjuk neki, hogy mi történt.Tapasztalatból mondom, hogy könnyebb lesz.
-összefog törni. -mondtam halkan. -annyira akartuk azt a picit.
-megértem. Nekem is van gyermekem és bele sem szeretnék gondolni milyen lenne elveszíteni, de most menjen haza és aludja ki magát. Reggel felkeltjük az altatásból, elég, ha addigra visszaér.
-Nem, én itt szeretnék maradni mellette. rendben, akkor teszünk be egy ágyat, de kérem legyen mellette csendben. Pihennie kell.

-Harry baj van? Mond már!
-Semmi sincs rendben. Hope elvesztette a picit. -ahogy kimondtam leroskadtam az első székre, ami az utamba került. A csönd, ami körülvett minket, mindent elárult. A következő pillanatban Lou sírva nekem esett és szorosan magához ölelt. Azt hiszem itt tört el nálam is a mécses. -Hope teljesen össze fog törni, ha megtudja. Annyira félek a reakciójától, pont nem azt akarom, hogy szomorú legyen, de egy így most annyira.. egyszerűen sehogy nem jó.

A többiek visszamentek a hotelbe én pedig kaptam egy ágyat Hope ágya mellé. Egész éjjel nem aludtam, csak forgolódtam és őt figyeltem. Olyan nyugodtan feküdt és annyira rossz arra gondolni, hogy pár óra és egy mondattal összetörik a szíve. Attól félek, hogy kevés leszek ahhoz, hogy újra boldoggá tegyem a történtek után.

A mellkasa lassan emelkedett fel és le. Az apró ujjacskái néha-néha megrándultak, biztosan álmodik valamit. A szemeim az immár lapos hasára tévedtek. A takaró alatt tisztán tátható volt, hogy még egy picit puffadt, de semmit jele nem mutatkozott annak, hogy egy pocaklakó lenne benne. Összeszorult a szívem. Igen, szerettem volna a babát, de jobban aggaszt, hogy Hope, hogy fogja átvészelni ezt az egészet.

***
 Reggel a doki keltett és megkért, hogy menjek ki egy kicsit, míg felkeltik Hopeot. Nem akartam otthagyni, de muszáj volt. Kihasználtam az alkalmat és rendbe szedtem magam az egyik mosdóban.
mikor visszaértem csak toporogtam az ajtó előtt. Már vártam, hogy bemehessek, de féltem is a következményektől. Tudtam, hogy elmondják neki, hogy mi történt és féltem, hogy egy megtört lány arcát látom viszont. Csak arra gondoltam, hogy hiába zuhantam össze, most én vagyok az akinek erősnek kell lennie.

Mikor kijött az orvos, csak bólintott. Tudtam, hogy elmondták és most nekem kell szembenéztem vele, csak annyira nehéz. Vettem egy mély levegőt és beléptem az apró szobába. A nap besütött az ablakon szinte vakító volt és gyönyörű, milyen ironikus ez az egész.

Hope rám sem nézett, csak meredt maga elé és láttam, hogy nem tudja hova tenni a hallottakat. Leültem az ágy szélére és a kezét a kezembe zártam.

-Harry, elvesztettem a babát. -mondta elcsukló hangon, miközben rám emelte könnyes tekintetét.

-Tudom, Hope. -ennyit tudtam mondani. Pedig többet kellene, hogy minden rendben lesz és, hogy nincs semmi baj, de ez mind hazugság és én nem akarom őt becsapni. 

Szorosan magamhoz öleltem, majd egyszerre erőteljesen zokogni kezdett és levegőért kapkodott. Bárhogy nyugtattam nem sikerült. Értettem, tudtam, hogy miért ilyen, minden oka megvolt, de megijesztett. Megnyomtam a nővérhívót, perceken belül Hope kapott egy nyugtatót. Az orvos szerint rohamot kapott. 

Én egyszerűen csak nem értem miért velünk történik ez.

Bár Hope megnyugodott nekem valahogy nem ment. Legszívesebben kirohantam volna a világból, de nem tehetettem, mert tudtam, hogy szüksége van rám. Mellé feküdtem és olyan szorosan magamhoz öleltem, hogy csak tudtam. még szipogott, de már nem volt annyira zaklatott, de tudtam, hogy ez csak átmeneti és lesz még rosszabb is, ha elmúlik a nyugtató hatása.